Valahogy így néztem ki az utolsó napokban:
Egészen szeptember 9-ig amikor berendeltek a kórházba vizsgálatra (indításra) mert már a 41.hetet töltöttem. Az orvosom is épp ügyeletes volt, így nem volt kétséges, hogy még ma szülünk. Bár ezt ott a váróban unatkozva nehezen képzeltem el, hogy ma otthagyom ezt a hatalmas hasat, és a Dáviddal a karomban ücsörgök pár óra múlva. Megvizsgáltak, és mondták, hogy jó is hogy jöttem, mert 2 ujjnyira nyitva a méhszáj. Szükséges előkészületek, burokrepesztés és indul a mandula.
Én már az utolsó napokban is éreztem, hogy valami nem olyan mint a Domival. Fájt mindenem, vizesedtem, alig kaptam levegőt. Bepróbálkoztam az orvosomnál a császárral még a szülés előtt. Nem tudom miért, valami belső inditatásból.Persze ő mondta,hogy felejtsem el.
A burokrepesztés után még szörnyebb lett a helyzet, ahogy a Dávid lejjebb jött, mintha egy követ kötöttek volna a derekamra.
Én ezután már nem sokra emlékszem, csak hogy tolták az oxitocint az tuti, mert a fájások megsokszorozódtak, és nagyon hamar kitágultam. A CTG állandóan csipogott, mondta a Laci, hogy nem tudja mit ír ki, de valami nagyon magas számot, talán 170-et, ha jól láttam még abban a helyzetben szemüveg nélkül. Mint utólag kiderült a Dávid pulzusa volt magas, ezért is turbózták fel az eseményeket, csak ezt ott abban a helyzetben nem kötötték az orromra. Talán jobb is...
Aztán végre megtudtam mi az a tolófájás,mert én a Dominál ilyet nem éreztem. Azt hittem már sínen vagyunk,amikor egyszer csak az addig nyugodt,halk szavú szülésznőm elkezdett kikiabálni a folyosóra,hogy jöjjön XY,mert elakadt a válla és hívjanak gyerekorvost!! Na itt nálam leszállt a lila köd és semmire nem emlékszem,csak hogy valakik jöttek,valamit csináltak és egyszer csak a Dávid sírt,de már tőlem fél méterre a mérlegen. Hogy hogy került oda, ki jött be, ki szedte ki,arról fogalmam sincs.
Kérdeztem,hogy mi a baj vele. Mondták,hogy hatalmas baba 4900g és 61cm. Na,akkor ezt éreztem,hogy óriási baba,de itt van épen,egészségesen,és ez a lényeg.
