..telnek a napjaink! Tombol a dackorszak. Az akarom-nem akarom, a szeretem-nem szeretem örökös ellentéte. Ezt talán az érti meg a legjobban, akinek szintén van, vagy nemrég volt kétévese.
Bontakozik az önálló akarata, véleményt formál mindenről, amivel gyakran korlátokba ütközik. Ezeket a korlátokat legtöbbször a "Gonoszanyu" állítja, akinek ezért bűnhödnie kell. Vagy egy őrületes sikítást kell elviselnem, vagy a földön fetrengős hisztit, esetleg egy pofont, lökést, amit a düh vált ki kicsi fiamból.
Nagyon nehéz korszak ez, szabályokat állítani úgy, hogy a gyerek elegendő teret kapjon, de lekorlátozni mindenben amivel kárt tehet magában, vagy esetleg helytelen viselkedést tanul.De a legnehezebb, hogy ha egyik nap "A"-t mondtunk, akkor másnap sem mondhatunk "B"-t, ragaszkodni kell az elvárásainkhoz, még ha az fárasztó is. Néha már azért engednék, hogy ne visítson, mint egy kismalac, vagy ne feküdjön le az utcán hisztizni, de nem tehetem, mert összezavarom vele, és ha egyszer engedek, akkor másnap fél órával tovább ordít, hátha újra elgyengülök.
Pedig érzelmileg rendesen terrorizál. Néha már nem akarom sírni látni, nem akarom lefogni, büntetni, de mit tehetnék, amikor az ellenkezést elkezdi a reggeli pelenkacserénél, és öltözésnél, és tart az esti fürdésig.
Nem akar fogat mosni, nem engedi bekenni az arcát, kivenni a pelust, ha leves van tésztát kér, ha szendvics, akkor lekváros kenyeret, ha autóval megyünk, akkor busszal menjünk, ha busszal megyünk akkor autóval, ha Sparba megyünk, akkor "tekoszba"(tescoba) menjünk, és így tovább...
Azt hiszem Domi a dacos kétévesek között is a nehezebb esetek közül való. Nagyon kitartó, nagyon makacs. estére totál lefáraszt.
