Szégyen, nem szégyen,de már annyit vagyok Dominikkel hogy teljesen természetessé válnak dolgok, például észre sem vettem, hogy már nem megy le 4kézlábra, hanem mindig jön utánam. Ezen ma gondolkodtam, és ha visszaemlékszem jó pár napja így van. Eddig is sokat járt egyedül, de ha sietett valahova vagy nem érezte magát biztonságban akkor mászott. Már ez elég ritka, és a kezét sem emeli előre, még egyensúlyoz vele, de nincs magastartásban. De még mindig csak rohanni tud, sétálni nem.
Ennek ellenére, ha ráadom az overált és a csizmát egyszerűen összerogyik szegénykém, az utcán is ha nem fogom a kezét rögtön leül. Pedig igyekszem neki kényelmes darabokat választani, és ne mis az a soványka a maga 11,5 kilójával, de valahogy mégsem bírja el.
Egyre ügyesebben mozog, kipakolja a szekrényt, és beül a pulóverek helyére. Teljesen természetesen mászik az ágyra, hátradöl és szemlélődik. Aztán rámvigyorog, megfordul és letolat.
Ma nem bírtam magammal. Kibontottuk a Karácsonyi ajándékát, a Fischer Price Hipp-Hopp Zebrát. Felül rá, és le is száll. Még nem jött rá hogyan kell ugrálni rajta, inkább leül vele szemben és nevet rajta.
