Mindenkinek azzal büszkélkedtem, hogy nálunk a szeparációs szorongás időszaka teljesen kimaradt 8 hónapos kor körül. Mostanában az én mindenki által áldott jónak tartott kisfiam, egész nap követ a lakásban, ha eltűnök pár percre már csattog a tenyere a járólapon és kétségbeesve keres. Ha két perc múlva nem talál meg, vigasztalhatatlan ordításba kezd. Bújik, egész nap rajtam lóg, mindegy hogy elöl, vagy a hátamon, mei taiban ,vagy kendőben, csak rajtam lóghasson. Elég fárasztó 11kg-mal teregetni, pakolni, felmosni. Néha a babakocsiban is rájön az 5 perc, és üvöltve kéri, hogy vegyem fel. Ma is babakocsiban kezdtük a sétát, hazafelé mára MT-ban csüngött a hátamon.
Valamiért most nagyobb szüksége van a testközelségre, talán tudatosult benne, hogy mi egymástól függetlnek vagyunk, külön testben egy lélek:) Elmúlik...talán 18 évesen már nem kell a hátamon cipelnem. Ha mégis akkor megteszem.
