2009. január 28-án túléltük a napot, amitől azóta rettegtem, hogy megtudtam Domkának a bal veséje nem működik megfelelően. Hétfőn feküdtünk be(jan. 26.) és 28-án szerdán műtötték. Az első két nap szurkálás, és kivizsgálások, szegény teljesen kiborult. Nagyon nehéz neki vénát találni, 7-8.-ra sikerült megszúrniuk, szegénykém meg üvöltött. Ezt játszottuk 2 hétig, mert amikor már nem tudták neki beadni az antibiotikumot, mindig újat kellett szúrni. Az utolsó napokban már feladták, és inkább izomba kapta a szurit. Reggel egyik láb, este másik. Ráadásul állítólag amit kapott nagyon csíp. Talán ezek voltak a legelviselhetetlenebb dolgok NEKI.
Nekem meg a műtét napja. Hajnali 4-5-ig ehetett csak, utána 10-ig semmit nem kaphatott, azt hittem sírni fog, de olyan békésen tűrte, hogy már az volt szívszorító látvány, hogy ez a pici gyerek olyan volt mintha tudná, hogy mi előtt áll.
A műtét 2óra volt, ez idő alatt öregedtem 10 évet. Mikor kihozták a műtőből nagyon sírt, mert éhes volt, hófehér volt a bőre, és jéghideg. Na, ettől a látványtól még jobban kiborultam. Aztán becsövezték, 2 csöve volt, és innentől 10 napig nem vehettem fel. Az elején még nem is én etettem, de aztán pár nap alatt belejöttem, és már végén én is pelenkáztam. Csak a csöveire kellet vigyázni. Sokat sírt, mert fel akart kelni, és fájt a hasa, mert a böfizés kivitelezhetetlen volt. 3 nap volt húzós, de szépen lassan belenyugodott, hogy feküdnie kell. A jókedvét végig megőrizte, és ez nekem is nagyon sokat segített.
Amikor kivették a csöveket, varratokat, az már nem fájt neki, nem is sírt, a sebe gyönyörű, szinte semmi nem látszik. A sok antibiotikumtól és a fekvéstől nagyon legyengült szegény, mikor felkelhetett, és a kezembe vettem, látszott, hogy azt sem tudja hol van, szédült, és nem tudta a fejét tartani. Olyan lett, mint egy kis újszülött.
Egyébként tanulhatunk ezektől a kis emberektől, mert annyira ügyesen, hősiesen végigcsinálta az egészet, hogy akkor is tudott mosolyogni, amikor én csak sírtam a látványtól.
Sajnos tejem egy csepp sem volt a műtét napjától, valószínű a stressz, és hogy csak Domka üvegből ehetett nem tett jót a tejtermelésnek. De beletörődtem, Mókuspofi legyen egészséges, ez volt a lényeg.
Biztos voltak fájdalmai, de soha nem láttam szomorúnak. Ha valamiért sírt is pár perc múlva már a mosolyával vigasztalt engem. A második csövet mikor kivették, csendben feküdt és szorította a kis öklét, de nem sírt csak nyöszörgött.
Minden nap könyörögve nézett, hogy "Anya vegyél fel!" , "Ha eddig szerettetek most miért vagytok ilyenek....." Aztán mikor megnyugodott, jött az apja és neki sírt. Kész voltam. Szép lassan beletörődött, és amikor már felvehettem azért sírt, hogy tegyem vissza.
Egész nap, ébredéstől estig az ágya mellett ültem, bevittünk egy halom játékot, és játszott, énekeltem, meséltem neki. Lett egy csomó új szokása, pl. elalvásnál odanyújtja a kezét, és simogatni kell a tenyerét, és a kis ujjacskáit. Meg a plédekhez bújt, mert hozzám nem tudott. Azóta is úgy alszik, hogy a fejét letakarja a pléddel.
Néha dühös volt rám, mikor vigasztaltam ellökött magától és még jobban sírt. Ez nagyon rosszul esett. Szerencsére ez elmúlt és újra szerelmesek vagyunk egymásba.
Ezúton is köszönjük a Heim Pál Gyermekkórház Urológiai Osztályán dolgozóknak, különösképp Dr. Merksz Miklós főorvos úrnak, Zsuzsi, Margó és Andi néninek és az összes nővérkének a nagyszerű munkájukat, kedvességüket, türelmüket. Példaértékű, az ahogy a pici gyerekkekkel bánnak. Köszönjük Nekik!
