Senkinek sem kívánom. Előtte soha nem voltunk külön de ez szükséghelyzet volt. Ő jól elmamázott, papázott, soha nem mondta, hogy jöjjek haza, szerintem megértette, hogy nekem most ott kell lennem a kórházban. Soha nem felejtem el a tekintetét amikor először megmutattam a Dávidot neki az üvegen keresztül. Szerintem nem gondolta, hogy így néz ki "egy kistesó" és hogy még haza is fogjuk vinni. 2 naponta jött hozzám, élvezte a mentő nézést, liftezést, de nagyon kevés volt az együtt töltött idő. Kicsit a Dávid kárpótolt, és soha nem jött jobban a pihenés,mint egy ilyen szülés után. Feküdtem amennyit csak lehetett-mit csináljon az ember lánya egy kórházban-ha 3 nap után "kidobtak" volna, valószínű nem regenerálódok ilyen gyorsan. Tejcsi is lett bőven persze az első napokban kapott tápszert a nagy bababarát kórházban alap:) akár a cukros víz.
Domi kiborult az első hetekben. Idegesítette a babasírás, az, hogy én szoptatok, megölelek egy idegen gyereket, akit óvunk, dicsérünk. a Dávid tündéri baba, kiszámítható volt az első naptól, sokat aludt, nem voltak hasfájós, nyüglődős napjai,így a Domira sok időm maradt.
De ez őt nem hatotta meg,maximális figyelmet követelt. Kezdte a pelenkára visszaszokással. Rendszerint bepisilt és bekakilt. Ordított,rosszalkodott,és ahányszor elment a Dávid mellett,megütötte. Nem akarta hogy a kis betolakodó elfoglalja a kiságyat a pelenkázót, és a játékokat is magának akarta, hiába mondtuk, hogy ő ehhez már nagyfiú. Aztán elkezdte érdekelni, hogy "hogyan is működik" egy ilyen kis bőgőmasina. Egyre többször kérte,hogy ültessük az ölébe,mellé feküdt, és már nem akarta bántani, csak kapcsolatot próbált teremteni vele. Mostanában vagy cseszteti és vagy nem foglalkozik vele, de ha nincs velünk a Dávid hiányolja.
