Van a kétéves kornak egy szépsége a dackorszakon, és a cuki beszólásokon kívül is. A közös játék. Míg kicsi egy gyerek, általában egymás mellett játszunk és nem együtt. Még ha úgy is néz ki, hogy együtt autózunk, ez akkor sem teljesen igaz, mert ő is tolja a magáét és én is, néha találkoznak az autók egy alagútnál, vagy amikor gurítom neki visszalöki, de általában a sajátjával van elfoglalva. A gyurmázás is hasonló. Én is gyúrom, ő is gyúrja, próbálja utánozni az én mozdulataimat, de ha segíteni akarok legtöbször nem kér belőle, mert "Domika csinálja" A memóriajátékoknál is a súgást szívesen veszi, de csakis ő,ő,ő teheti a megfelelő helyre a kártyát.
Mostanában kezdünk közösen játszani. Egymás ellen nyomjuk az autóversenyt, koncentrál, a saját kocsijára, de figyeli az enyémet is. Ha közelítek, nyomja a távirányítóját, hogy megelőzzön. És néha tényleg győz, nem azért mert hagyom magam, hanem mert a fiúkba a vezetés, az autóversenyzés genetikailag kódolva van.
Karácssonyra vettünk neki egy jó kis játékot, amit ma délelőtt családilag kipróbáltunk. A neve lepkefújó elefánt. Egy nagyorrú elefánt, amit ha bekapcsolunk az ormánya égnek áll, és lepkék repülnek ki belőle. Ezeket kell nekünk lepkehálóval elkapnunk. Mi apával is megdolgozunk minden lepkéért, Domi általában akkor kap el egyet ha mi a hálójába dobjuk, de annyira boldog tőle.
A kőfejtős lego is együtt az igazi, én vagyok a "darukezelő", a kockák lecsúsznak egy csúszdán, és Domi mixerkocsija már ott áll készenlétbe. Ha ügyes, a kocka a mixerben landol és már szállítja is. Jobban tetszik ez a közös játék, mint amikor gügyögni kellett, vagy a szekrénykipakolás jelentette a legnagyobb örömet.