Dominik egy nevezetes napon November 7-én született. Mivel 6-án délelőtt voltam vizsgálaton, és az orvosunk azt mondta, hogy szerinte hétvégén szülünk, nem ért teljesen meglepetésként, amikor este 19.30 körül jelentkeztek az első fájások.
Ezelőtt még egy jósló fájást sem éreztem soha, így örültem is, végre már nekem is fáj valamim. Aztán a fájások újra és újra jelentkeztek, de ezt nem is fájásnak nevezném, mert én ennyire még semminek nem örültem. Mindig a kádban vajúdás volt az álmom és a szülésznőnk is ezt javasolta, ezért egy jó nagy kád vízben töltöttem az éjszakát. Hajnali 3-4 körül amikor már jól kiáztam felhívtam a szülésznőnket, és mondtam neki, hogy mi a helyzet. Megbeszéltük, hogy lassan összeszedjük a jól előre elkészített batyunkat és elindulunk a Szent Imre Kórház felé.
Elkezdtem a lakásban össze-vissza szaladgálni, de hogy minek azt máig sem tudom, bizonyára megint az adrenalin dolgozott. Felhívtam ismét Évit, és másodszor is elindultunk a kórházba. Törölköző alattam, felettem, de azért a Mekinél még csak meg kéne állni, ki tudja mikor jutok újra kajához.
A szülőszoba szép barackszínű volt, apával ketten bementünk, én a fittball labdán ücsörögtem. A fájások sűrűsödtek, néha bekukkantott az orvosunk és a szülésznő, de nem avatkoztak be semmibe, csak egy kis oxitocinra volt szükség. Akkor már pórázon voltam az infúzió miatt, túl messzire nem mehettem. Végülis nem is volt semmi dolgom.
Kaptam egy fájdalom csillapítónak nevezett szurit, de soha többet ilyet, alig tudtam állni, tőle, és tiszta bódult lettem. Annak viszont örülök, hogy epidurálist nem kértem ezért teljesen felesleges lett volna. Vártam a rémtörténetekben elhangzott hatalmas fájdalmakat, amiért a nők jórésze kéri ezt a bénító izét. Hát volt egy két kellemetlen fájás, de mire azt gondoltam volna, hogy ez most „húúú de fáj!”, addigra már el is múlt. Gugoltam, rugóztam, mert Bucifej, nem igazán találta a kivezető utat. Aztán közös munkánk gyümölcseként, -amiben részt vett Apa, Évi, a Doktor bácsink, Én és persze Dominik- 20.50 perckor a mi kis Mókuspofi kisfiunk Dominik László meglátta a napvilágot. Dundi kis hurkás baba volt, rögtön átöleltem, szegény olyan fáradt volt, sírni sem nagyon volt ereje. Mindig a kis tappancsáról álmodoztam, rögtön meg is kerestem őket, azóta is minden nap százszor megpuszilom és megcsikizem neki.
Következett a fürcsi, és a mérlegelés, addig engem is rendbe tettek, egy kis picuri varrattal megúszam a dolgot. A pontos mérete 4000g és 59cm. A feje 35cm-es volt, a kis Bucibabánknak.
Szép élmény maradt, azóta is minden nap gondolok rá, és ettől csak egyre jobban imádom az én kis családomat!
„Nemcsak gyermek születik az anya által, hanem anya is a gyermek által.”